Szívünkben érzés, meg erő, de van, mit meg nem old.
Erős a hit, de látod minket fel nem old.
Vártunk tán csodád, ám de már nincs miért.
Közös út, ha volt is egykor, véget ért.

Mint két gálya éjnek tengerén,
de a sorsunk már más, arra mész te, erre én.
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már,
és nincs kiút, és nincs már több remény.


Ha mindig túl nagyra törsz,
úgy az keveset se ér.
Tán te vagy kishitű.
Egymásra jól vigyáznunk,
csak az legyen a cél.
Milyen roppant egyszerű.

Próbáld meg egyszer, és az én szememmel láss.
Akkor tán érthetnénk mégis majd egymást.

Mint két gyálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, erre én.
Kicsit összesodort az ár, de a sors az elválaszt már.
Mond mért sápadt így el bennünk a fény?

Te meg én két gálya éjnek tengerén.(Ne bánts hát, ne hagyj el, ne dobj el, hisz szeretnélek én).

De a célunk már más, arra mész te, s erre én.(Ne bánts hát, ne hagyj el, ne dobj el, a magány nem segít).

Kicsit összesodort az ár, de a sors az elválaszt már.
Mondd mért sápadt így el bennünk a fény?

Ne dobj el!
No hidd el, ami elmúlt, nincsen már!